Wanderlust – Mindig úton

Mikor jó egy kiállítás? Meglepően nehéz ez a kérdés. Remélem, hogy a kedves olvasóknak és magamnak is sikerül megválaszolnom ezt a felvetést. 

Polyák Ildikó Magyarország egyik, ha nem a legelismertebb quiltművésze. Wanderlust – Mindig úton című kiállítása, tökéletesen ábrázolja utazásai sokszínűségét. Nehéz úgy nézni egy kiállítást, hogy alapvető fogalmak hiányoznak az adott művészeti ágban. Nekem semmit nem mond az, hogy varrott szendvics szerkezet, vagy az, hogy az előlap alaposan meg van-e tűzve. Mégis, technikai tudás nélkül is ez a bemutató olyan jó benyomást keltett bennem, ami miatt éreztem, hogy nekem erről írnom kell. 17 kép kronológiai sorrendben mutatja be az alkotó legemlékezetesebb, és a legkülönösebb országokból származó emlékeit vagy adott esetben az onnan hozott tárgyaiból átalakított, varrott, és festett műveit. 

A kiállítás olyan fontos témákkal is foglalkozik, hogy Iránban milyen nehéz most. Egy szelfi elkészítése előtt is körül kell néznie egy hölgynek, hogy senki ne lássa abban a másfél pillanatban amikor a leplet gyorsan leveszi a fejéről, hogy az egész arca látszódhasson a képen. Ezen az alkotáson tökéletesen látszik ez, és a domináns sötét színek választása miatt, direktben jön át Irán szörnyű helyzete. 

Engem zavar ha valamit nem értek. Szeretek rájönni a jelentésekre, élvezem ha vannak rejtett utalások egy műalkotáson. Ezen az expon nem minden kép volt egyértelmű számomra. Csak néztem, és igyekeztem megérteni, hogy ,,mire gondolt a költő”. Magamtól aligha jöhettem volna rá, és ez az, ami a leginkább bosszantott. Ildikó pár szóban mesélt a műveiről. Miután ez megtörtént, megkaptam azt a minimális löketet, amire szükségem volt, hogy az addig számomra jelentés nélküli képek, értelemmel teljenek meg. 

Fantasztikus volt látni, hogy egy-két kép előtt megállva belehasított a fejembe a felismerés, hogy nekem volt szerencsém ott lenni. Azok a pillanatok leírhatatlanok. Teszek egy kísérletet és megpróbálom megfogalmazni. Minden megszűnik körülülöttem, csak állok a quilt előtt, és az adott mű segít a saját élményeimet a felszínre hozni. Olyankor már nem is a kiállítóteremben vagyok, hanem Spanyolországban, Cordoba csodálatos boltívei alatt. 

Talán itt van a válasz a cikk elején feltett kérdésemre. Ha egy kép elindít bennünk egy folyamatot, ami csak áramlik, akkor véleményem szerint nyugodtan kijelenthetjük, hogy az adott kiállítás jó volt.

Ui.: A kiállítás 2024.11.03.-ig megtekinthető, az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete házában.